Esett az a szürke, aprószemű eső, amelynek nem látszik a vége, és amely fölveri a sárgás port a város kopott falaira. Ebben az esőben rezegtette szárnyait az igen egyszerű, semmire sem való veréb. Egyszerre eszébe jutottak a napsütötte parkok, a teli szemeteskukák, a perec-morzsában gazdag állatkerti és egyéb lelőhelyek, és álmodozni kezdett.” De jó lenne, ha tarka, díszes, könnyű pillangó lehetnék! Annak ugyan semmi gondja az életre! Szép, és lebegő, mint az alkonyati szivárvány.” Előkanyargott az Évszakok Tündére, a képzelet tubusából, és azt mondta a verébnek: „Mit adsz azért, hogy könnyű légy, mint a pillangó?” „Ó, a kis szürke lábamat odaadnám.” „Legyen!” – mondta az Évszakok Tündére. És a veréb könnyű lett, mint a pihe, de lábak helyett furcsa rovarcsápjai lettek, és haszontalan kis cérnalábai. „Mit adsz azért, hogy színes légy, mint a mező lepkéje?” „Ó, a szárnyaimat odaadnám.” „Legyen!” – mondta az Évszakok Tündére. És a veréb ott ült gombostű lábain csodálatos pilleszárnyakkal. „Mit adsz azért, hogy a virágok kelyhéből ehess-ihass?” „Ó, satnya kis csőrömet adnám oda ezért.” „Legyen!” – mondta az Évszakok Tündére. És lássatok csudát, a jelentéktelen kis veréb ott ült csodálatos pillangóként a szürke esőben, de nem tudott fellibbenni, mert a szárnyai vizesek voltak. Esetlenül ugrálva arra pattogott egy másik veréb. És mivel éhes volt, bekapta a csodálatos pillangót, és mivel jóízűt büffenteni nem tudott, csak elégedetten felröppent a közeli szemeteskuka peremére.

Az Évszakok Tündére meg nincs is.