ÜDVÖZLÖM TARJÁN PÉTER WEBOLDALÁN!

LÉPJEN BE A KULISSZÁK MÖGÉ!

A Színház nagyon jó és nagyon rossz, de színésznek minden körülmény között is jó lenni.

Még „kis” színésznek is!  És ez itt a lényeg!

Színművész, szinkronrendező, szinkronizáló színész, narrátor

„Na igen. A Színház…Nekem gyerekkori szerelmem, „ki” által hol viszontszeretve, hol megcsalatva,
hol kielégíttetve, hol kiéheztetve mérem a lépteket, az éveket, boldogulásomat,
családom boldogulását, alárendelve szinte mindent, ami másoknak sokkal fontosabb.
Nekem elért-elérhetetlen, tökéletes-tökéletlen, odaadó és irigy.
Kínlódok érte és miatta, miközben semmit, vagy alig kapok vissza Tőle.
Amit kapok, az a gyönyörűség, az izzadság mögötti megfogalmazhatatlan izgalom,
a határtalan lehetőség, a másokhoz szólni tudás lehetősége.
Nekem a legnagyobb katedra, melyre vagy fölengednek, vagy lezavarnak róla,
mindig visszamászok, ha nem is mindig a közepére.”

Tarján Péter

Foto by Arató András

Színházi szerepeimből

Szinkronszínész, és rendező

A Szinkron ugyanolyan művészi illúziókeltés, mint a színház, a film, vagy más művészetek varázslatai.

Örkény István: Végzet.

Videók

EGYSZER VOLT EGY TÁRSULAT…

Az, hogy egyik napról a másikra bombáznak szét összeszokott, egymást szerető emberekből álló társulatokat, nem újkeletű dolog. 1992-ben ez történt velünk is. De mi így búcsúztunk egymástól és a Színháztól. A La Mancha lovagja című nagysikerű előadásunk egy részletét rajzoltuk túl Szegezdi Robival, és Kisfalvi Krisztával.

OLVASÓLÁMPA

Részlet Csernok Attila: A komáromi pontonhíd című könyvéből. A sorozat első része.

Tartuffe

A Gödöllői Pécsi Ildikó Színház előadásában nagyszerű kollégákkal játszhattam együtt. Herczenik Annával, Gémesi György Polgármester Úrral, Czine Eszterrel, Bertalan Adriennel, Hidvégi Lászlóval, Gyenes Andrással, Heine Évával és D. Tóth Norberttel. Az előadást L. Péterfi Csaba rendezte.

Galéria

Szívemhez közelálló emlékek

Szövegszösszenetek

Többszörösen közbeékelt mellékmondatok

Már évek óta küszködtek egymással! Vigh Manyika nem főzött, nem takarított, és már a vacsorát sem vitte be a gyárba férjének, Ottokárnak. Gyakorta órák is elteltek anélkül, hogy szót váltottak volna egymással.

-De gustibus non est disputandum! – szoktavolt  mondogatni Ottokár barátja, s egyben reggeli váltótársa amikor Manyika ocsmányságáról esett szó a kollégák között.

– Ő tudja, miért vette el!

Nem kétséges, hogy Ottmár felesége istentől elrugaszkodott, undorító teremtménye volt a világnak, s talán ezért fordulhatott elő, hogy egy teljesen átlagos februári hajnalon, Ottmár másik barátja, aki már évekkel ezelőtt otthagyta a gyárat, mert nem bírta az állandó nappalozást, miután az átképző tanfolyamot – melyet nehezen ugyan, de kis segítséggel elégséges eredménnyel, kedvenc tanárának őszinte megnyugvására, – hiszen korán elhunyt szüleinek szerencsétlen körülmények között bekövetkezett halála előtt ígéretet tett, hogy szakmát ad Vilmosnak – így hívták a gyár szokásosan nappali őrét –elvégezte s hentesnek képezte ki magát, az álmából felriasztott,  – ki tudja álmodnak-e, s mit az állatok – lábán még nem tökéletesen száradt ürülékmaradványoktól mocskos disznó helyett Vigh Manyika nyakába mártotta a frissen megélezett böllérkést.


Rövid mese a verébről, aki pillangó akart lenni.

Esett az a szürke, aprószemű eső, amelynek nem látszik a vége, és amely fölveri a sárgás port a város kopott falaira. Ebben az esőben rezegtette szárnyait az igen egyszerű, semmire sem való veréb. Egyszerre eszébe jutottak a napsütötte parkok, a teli szemeteskukák, a perec-morzsában gazdag állatkerti és egyéb lelőhelyek, és álmodozni kezdett.” De jó lenne, ha tarka, díszes, könnyű pillangó lehetnék! Annak ugyan semmi gondja az életre! Szép, és lebegő, mint az alkonyati szivárvány.” Előkanyargott az Évszakok Tündére, a képzelet tubusából, és azt mondta a verébnek: „Mit adsz azért, hogy könnyű légy, mint a pillangó?” „Ó, a kis szürke lábamat odaadnám.” „Legyen!” – mondta az Évszakok Tündére. És a veréb könnyű lett, mint a pihe, de lábak helyett furcsa rovarcsápjai lettek, és haszontalan kis cérnalábai. „Mit adsz azért, hogy színes légy, mint a mező lepkéje?” „Ó, a szárnyaimat odaadnám.” „Legyen!” – mondta az Évszakok Tündére. És a veréb ott ült gombostű lábain csodálatos pilleszárnyakkal. „Mit adsz azért, hogy a virágok kelyhéből ehess-ihass?” „Ó, satnya kis csőrömet adnám oda ezért.” „Legyen!” – mondta az Évszakok Tündére. És lássatok csudát, a jelentéktelen kis veréb ott ült csodálatos pillangóként a szürke esőben, de nem tudott fellibbenni, mert a szárnyai vizesek voltak. Esetlenül ugrálva arra pattogott egy másik veréb. És mivel éhes volt, bekapta a csodálatos pillangót, és mivel jóízűt büffenteni nem tudott, csak elégedetten felröppent a közeli szemeteskuka peremére.

Az Évszakok Tündére meg nincs is.

2026. dec15.

amikor anya elkezte égetni a papirokat, apa hirtelen kikapot a tüzből valamit. asztán azon keztek veszekedni, hogy rozsda néni nem volt joembervagyigen. Apa monta, hogy a terokonod, de én azért szerettem a dédit, csak valami egyemisták utálták. van egy szép faliszönyegünk a feketegyuribácsitól, amin valakik a hora hivják ötet! Már tudom, hogy mér vagyok horvát boldogka. ugyőrülök!